Olcsó politikai blöff lenne, ha rögtön azt követelné, hogy költözzön a kulturális államtitkárság Pécsre – állítja a kormányszóvivőből kultuszállamtitkárrá avanzsált Hoppál Péter. Fő feladatának a közművelődési intézményrendszer megerősítését tartja, és az ehhez szükséges pénzért harcba is indul, ha kell. Kerényi Imre stílusát nem nézi jó szemmel, nem kommentálja Fekete György kijelentéseit sem, de az MMA-ban fontos partnert lát. Interjú.
hvg.hu: A kormányalakítás során nem sok minden szivárgott ki az új államtitkárokról, önt azonban már nem sokkal a választás után szóba hozták oktatási államtitkárként – ebből lett végül a kulturális államtitkári poszt. Hogyan zajlottak ezek az egyeztetések?
Hoppál Péter: Hivatalos egyeztetésekre csak az utolsó tíz napban került sor. Előtte informális megkeresések voltak, miszerint a kommunikációs képességeim és a karakterem alapján számítanának rám a kormányzatban. Balog miniszter úr akkor a nekem legtesthezállóbb területnek az oktatásügyet látta, és ezt felém jelezte is. Április hatodika után nyolc héten keresztül csendes várakozó álláspontra helyezkedtem, és később dicséretet is kaptam, hogy nem sikerült kiugrasztani a bokorból; higgadtan és nyugodtan vártam a sorsomat. A miniszterek bemutatása és eskütétele után indult meg a nagyüzem, hivatott Balog Zoltán, és elmondta, örül, hogy miközben végig lehetséges oktatási államtitkárként forgott a nevem, nem tettem olyan nyilatkozatokat, amelyek bármilyen irányba befolyásolták volna a döntéshozókat. Ez már csak azért is bölcs eljárás volt – mondta –, mert nem is az oktatásügyet szánják nekem, hanem a kultúrát. Kértem némi gondolkodási időt. Erre kaptam is ígéretet, ám a halaszthatatlan teendőknek köszönhetően nem is nyakig, hanem az orrom alattig dobtak a mély vízbe az elmúlt két hétben. És jól ismerem az egyes művészeti ágakban meglévő nézetkülönbségeket, hangsúlyokat, művészeti tevékenységemnek köszönhetően sok kapcsolattal rendelkezem.
hvg.hu: Erősre sikeredett a belépője, hiszen kinevezése után pár nappal már a Pécsi Országos Színházi Találkozón vegyült el a művészek közé; nem tudom, volt-e már arra példa, hogy a kulturális terület kormányzati vezetője a művész büfében improvizál éjfél után zongorán. Mennyire volt mindez teátrális belépő?
H. P.: Én is olvastam az erről szóló cikket, a helyzet viszont az, hogy ennek többéves hagyománya van már, Tavaly, de akár négy évvel ezelőtt is ezt csináltam Márta Istvánnal. Miért alakoskodnék? Annak örülök, hogy épp most zajlott a POSZT, a színházi világból – nem csupán a Teátrumi Társaság irányából, hanem a Színházi Társaság részéről is – nagyon sok bátorító visszajelzést kaptam, hiszen a POSZT kapcsán komoly szerepet játszottam a két fél közötti együttműködés megteremtésében, és a kormányzati forrásokért való lobbizásban is. Ekkor persze még nem is gondoltam arra, hogy egyszer majd kulturális államtitkár leszek, csak megpróbáltam helyt állni, együttműködésre bírni a feleket, mint a pécsi kulturális bizottság elnöke és kultúrát szerető ember. Mostanra pedig megindult a párbeszéd a különböző oldalak között, a Magyar Narancs is arról írt, hogy a POSZT a béke szigete lett...
hvg.hu: Tegyük hozzá, hogy ebben nem kevés negatív konnotáció is akadt: a hetilap arról írt többek között, hogy a kiegyezés miatt lényegében érdektelenné vált a fesztivál...
H. P.: Ez igaz, de ezzel a helyzettel kezdeni kellett valamit. Egy jó kulturális államtitkárnak szerintem úgy kell katalizálnia ezeket a meglévő adottságokat, hogy az ne a művészeti produktumok kárára, hanem előnyére váljon. Legyen versengés, nem kell megijedni a pluralizmustól.
hvg.hu: Részt vett a később a POSZT fődíját elnyerő Opera Ultimán is, ami kifejezetten politikus darab, az előadott történet szerint a színészek fellázadnak a buta elvárásokat megfogalmazó hatalommal szemben. Az utóbbi időszakban a jobboldalról több bírálat is érte a politizáló színházakat, ám a jelenlévők szerint ön kifejezetten élvezte ezt az előadást.
H. P.: Tegyük hozzá, hogy erről a darabról pár kiragadott mondat jelent meg. Ez a darab a groteszk színház iskolapéldája is lehetne, és az előadásban megjelenített fehér-fekete éles megosztottság számomra nem elsősorban kormánykritikai élt hordozott, hanem társadalomkritikait. Azt se felejtsük el, hogy egy háborút átélt városból érkezett ez a darab, ahol még jóval érzékenyebbek ezek a témák, mint nálunk. Azt gondolom, hogy ez az előadás mindenképpen értéket képviselt a pécsi fesztiválszínpadon.
hvg.hu: Bármennyire is inspiráló az ön számára a kulturális államtitkárság, nem egy nyugdíjas állásról van szó, hiszen az elmúlt ciklusban három embert fogyasztott el, ami talán rekord volt a második Orbán-kormányban. Beszélt már a különböző okokból távozni kényszerült volt elődjeivel?
H. P.: Első dolgom Halász János megkeresése volt, aki nagyon készségesen segít az átmenet lebonyolításában. L. Simon Lászlóval eddig is szinte napi kapcsolatban álltam, ő ráadásul a miniszterelnökség kötelékében olyan uniós forrásokért is felel, amelyek átfedésben vannak az én területemmel, így garantált a további közös munka, ami csak azért sem fog problémát okozni, mert korábban több pécsi érdekeltségű ügyben is kiválóan tudtunk együtt dolgozni. Egy szuverén gondolkodóról van szó, aki viszont mindig segítőkészen viszonyult hozzánk. Szőcs Gézára pedig gyermekkorom óta kulturális ikonként tekintek.
hvg.hu: L. Simon Lászlót bizonyos mértékig épp szuverén gondolkodása sodorhatta bajba kulturális államtitkárként, hiszen a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) térnyerésének próbált korlátot szabni, sikertelenül. Balog Zoltán miniszter szavai szerint az ön egyik fontos dolga az MMA-val való magas szintű partneri kapcsolat kialakítása és ápolása lesz, miközben az Alkotmánybíróság épp nemrég mondta ki a szervezetről, hogy nem tesz eleget a művészi pluralizmus követelményeinek. Milyen szerepet szán az MMA-nak?
H. P.: Egyrészt mindenképpen fontos a szervezet jogi helyzetének a tisztázása. Emellett olyan irtózatos szellemi koncentráció van az MMA-ban, hogy szerintem helyes az az irány, hogy a szervezet a jövőben még fontosabb partnere lehessen a kormányzatnak. Már csak azért is, mert ha a politika dönt bizonyos a művészeti életet érintő kérdésekben, legyen szó pénzről, avagy művészeti díjakról, annak szükségképpen keserédes szájíze van. Ezek a kompetenciák egy autonóm köztestülethez tartoznak ideális esetben. Ezért is ódzkodnék attól, hogy mindenáron politikai determináltságot kiáltsunk az MMA esetében. Tisztában vagyok persze a korábbi jogi csatákkal, amelyek az MMA alkotmányos helyét és szerepét illették, de ezeket a választások lezárták. Ettől persze még ez egy érzékeny téma marad, sokak számára még nem mindenben fogadható el az MMA tevékenysége. Én arra bátorítanék mindenkit, aki eddig rossz érzésekkel fogadta az MMA-t, hogy forduljon a szervezet felé bizalommal. Abban bízom, hogy ezek a sebek gyógyíthatóak, és az Akadémia a politika fölé tud emelkedni, hiszen ez a szerepe, egy egységes, avagy egységesülő magyar művészeti világban. Ha az egyik oldal nem a másik oldal politikai kinevezettjeinek tekintené az MMA vezetését, hanem egy autonóm testületnek, amely nagy döntési jogkörrel rendelkezik a kormányzattól függetlenül, úgy azok is nagyobb bizalommal tekintetének rájuk, akik most még kicsit furán szemlélik az Akadémia térnyerését.
hvg.hu Eme bizalmatlanság kialakításában persze fontos szerepe volt Fekete György MMA-elnöknek, aki igen sarkos kijelentéseket tett például arról, hogy a színvonaltól függetlenül a „nemzeti” művészet mindig is magasabb rendű, mint a nem nemzeti. Így némileg nehéz konszenzust teremteni...
H. P.: A magam részéről nagyra értékelem Fekete György életútját. Egy olyan hihetetlen gazdag pályával bíró művészeti egyéniségről van szó, akinek már csak azért sem minősíteném a korábbi kijelentéseit, mert új vagyok ezen a területen. Hivatalba lépésem óta még nem találkoztam vele, és nem kívánok a médiában üzengetni neki. Mindenkinek megvan a saját stílusa, és mindenkinek meg lehet erről a véleménye. Korábban már nagy vihart kavartam, amikor Kerényi Imre színházi körökben több biztosítékot is kiverő kijelentésére reagáltam, ilyenbe most semmiképpen se bonyolódnék.
hvg.hu: Kerényi Imrét ezzel együtt sem ússzuk meg, hiszen az elhíresült meleglobbizós kijelentés után a miniszterelnöki megbízott egy interjúban nemrég azt vetette fel, hogy megfontolandó lenne a közpénzek visszafogása olyan színházi társulatok esetében, akik a homoszexualitást „népszerűsítik” a színpadon. Mit gondol erről a felvetésről?
H. P.: Nem találkoztam ezzel az interjúval. A meleglobbizós kijelentés kapcsán korábban azt mondtam, hogy nem tekintem sajátomnak ezt a stílust, és azt is mondtam, hogy egy közszereplőnek meg kell fontolnia, hogy mit beszél. Ezt tartom. Ha a művészeti érték felől közelítünk a kérdéshez, akkor szerintem teljesen lényegtelen, hogy azt milyen szexuális orientáltságú művészek állítják elő, csak a művészeti tartalom és minőség felől érdemes ítéletet mondani, ezt pedig a szakma, a kritikusok és a közönség megteszik könyörtelenül. Amennyiben a társadalom számára elgondolkodtató kérdéseket tesznek fel művészek, úgy ezzel semmi probléma sincs. Problémát ott látok, ha az ízlésformálás során kerülnek nagyon messze produkciók az általános értékrendtől, amit aztán a felnövő kultúrafogyasztó generációk elé tárnak. Ha például egy diákszínpadi előadás deviáns viselkedést, például drogozást népszerűsít, akkor el kell gondolkodni ennek a negatív társadalmi hatásáról, de ezt maga a társadalom is megteszi, hiszen az egészséges önvédelem valószínűleg közbelépne. Pedagógiai szempontból tehát lehet szerepe az ilyen megfontolásoknak, a művészet egyik lényege azonban a folyamatos kísérletezés, a dinamizmus, progresszió, enélkül csak stagnálás van. A művészet mindig kitermeli önmaga megújulását.
hvg.hu: Tehát ha jól értem, Ön szerint kívülről nem lehet különböző szempontok alapján osztályozni, preferálni, avagy esetleg betiltani egyes produkciókat, irányzatokat.
H. P.: A művészet minőségébe, tartalmába csak a diktatúráknak szokása beleszólni. Ezt megtették Hitlerék, Sztálinék, Rákosiék és Kádárék is. Nem gondolom, hogy 1990 óta bármelyik magyar kormány ilyet tett volna, és végképp nem gondolom azt, hogy a mostani kormány ilyenre készülne.
hvg.hu: Láthatóan rengeteg, sokszor egymással élesen szemben álló szereplővel kell majd egyeztetnie, miközben önjelölt, de mégis valamilyen szintű kormányzati felhatalmazással bíró személyiségek is szívesen fejtenek ki markáns véleményeket kulturális kérdésekben. Hogyan lehet rendet vágni itt kulturális államtitkárként?
H. P.: A kultúráért felelős államtitkárnak meg kell találnia a helyét és a szerepét: meddig tart az ő dolga, és honnantól kezdve már nem az övé. A kormányzati struktúrában az államtitkár a miniszter alatt foglal helyet, tehát elsősorban az ő iránymutatására kell figyelnem. Eközben természetesen rengeteg intézmény is tevékenykedik ezen a terepen, bel- és külföldön egyaránt. Ezek közül több kiemelt szerepet játszik a hazai kulturális életben és kulturális imázsunk megteremtésében, de számomra legalább ennyire fontos a közművelődési intézményhálózat, amely rengeteg emberhez ér el. Államtitkári bemutatkozásomkor a legfontosabb célként azt emeltem ki, hogy a közös kulturális javak minél több emberhez jussanak el. Pécsi és baranyai emberként ismerem a város szélét és ismerem az Ormánságot, tanárként örök vesszőparipám, hogy az életminőség szempontjából rendkívül fontos, hogy akár a legfogékonyabb korban lévő gyerekekhez, akár a felnőttekhez el tudunk-e juttatni kulturális értékeket. Ha valaki heti rendszerességgel találkozhat ezekkel, ha vándorszínházi előadásokon vehet részt, vagy a járásközpontokban a gyerekek számára képesek vagyunk mozit üzemeltetni, irodalmi esteket tartani mesemondással, versekkel, kamara-előadásokkal, akkor elsajátíthatják a szép szeretetét. Ha az esztétikum megérinti a lelküket, akkor sokkal kevésbé lesznek hajlamosak az agresszióra, a másik ember ellen való fordulásra. A kulturális javak terjesztésének tehát mérhető társadalmi haszna van. Fontos küldetése van a Művészetek Palotájának, vagy a Nemzeti Színháznak, de a falusi kulturális referensnek is; ahogy Kodály Zoltán mondta, fontosabb, hogy ki a kisvárdai ének-zene tanár, mint hogy ki az Operaház igazgatója, hiszen a kistelepülések kultúra-misszionáriusai juttatják el a művészetek szeretetét ahhoz a mezítlábas gyerekhez, aki otthon enni sem kap. Mindez mai napig igaz, és szerintem a kormányzat fontos feladata, hogy ezekkel a szereplőkkel együttműködjön, és az állami szerepvállalás ennek koordinálására, megvalósítására irányuljon.
hvg.hu: Mindezek nemes célok, de nem kevés pénzbe kerülhet a közművelődési intézményrendszer ilyen formájú megerősítése. Adódik a kérdés: honnan lesz erre pénz, miközben az elmúlt években a kulturális intézmények és szereplők visszatérő panasza volt, hogy egyre kevesebb forrásból kell gazdálkodniuk – leszámítva persze az MMA-t és egyes nagy presztízsberuházásokat?
H. P.: Ebben Hiller Istvánnal komoly vitám van, ő és a politikai baloldal állítja azt, hogy kevesebb pénz jut kultúrára, miközben ez tényszerűen nem igaz. Ha csak az intézmények támogatását nézzük, az valóban nem emelkedett minden szegmensben az elmúlt években, eközben viszont jelentős pénzek mentek el a kulturális infrastruktúra fejlesztésére, felújítására. Olyan intézményekről beszélünk, amelyek a magyar kultúra követei lehetnének, de alig tudták ellátni a feladataikat, mert csöpögött a csap, beázott a mennyezet, rossz volt a fűtés. Ezért is örülök például az Erkel Színház, a Zeneakadémia, avagy a Várbazár teljes felújításának, mert ezek az országimázs szempontjából is fontosak. A rendszerváltás óta nem volt olyan kormány, amely annyit áldozott volna a kulturális infrastruktúra fejlesztésére, mint a második Orbán-kormány. 1990 óta ezek az épületek csak málladoztak, romlottak, és amelyiknek nem volt olyan mázlija, hogy pár évvel a rendszerváltás előtt lettek felújítva, azoknak egyes esetekben a második világháború óta kellett várnia. Ha ezzel végeztünk, akkor lehet megnézni a kulturális intézményrendszer állami támogatásának kérdését, de addig is úgy vélem, hogy nagy dolog a kormányzat részéről ezeknek az építkezéseknek a felvállalása. De említhetném a Budapest Music Center ügyét is, amelynek alapítóját senki sem vádolhatja azzal, hogy fideszes lenne, de a kormányfő mégis támogatta a tervét, mert annyira zseniálisnak tartotta. A 2010 előtti kormányzat nem foglalkozott ilyen kérdésekkel – tegyük hozzá a korrektség kedvéért, a Zeneakadémia vagy a Fertődi Kastély felújításába még Hiller István minisztériuma vágott bele. A kultúra finanszírozását éber őrként kell felügyelnie az Emberi Erőforrások Miniszterének és a kulturális államtitkárnak is, lesz majd idő, amikor csatába megyek a pozícióink javításáért. A kulturális szféra számíthat rám: már korábban is kiharcoltam olyan dolgokat, amelyek nagy meglepetést okoztak, ilyen például a POSZT, az Európa Cantat vagy a pécsi Kodály Központ évi 500 milliós állami támogatása, amelyre pécsi szocialista képviselőtársaink legmerészebb álmukban sem mertek volna gondolni.
hvg.hu: Mi lesz mindebben a Nemzeti Kulturális Alap szerepe? A kérdés azért is aktuális, mert egy ideje megy a találgatás arról, hogy ezt a területet is a Magyar Művészeti Akadémia venné át.
H. P.: A Nemzeti Kulturális Alapot egy jó elgondolás alapján hozták létre: a külső, jelentős részben a szerencsejátékból befolyó bevételeket különböző szakmai kollégiumok osztják el pályázatok alapján. Az egyes kollégiumokban nem politikailag egyívású kurátorok ülnek, és ez az elmúlt négy évben sem változott. Ezt a modellt a kulturális élet szereplői számára megnyugtató megoldásnak tartom. Belülről a szervezetet nem ismerem, L. Simon László tett ígéretet arra, hogy ebben a segítségemre lesz. A magam részéről leírva nem találkoztam még olyan kormányzati tervvel, hogy az NKA átalakítása napirenden lenne, de amennyiben a Magyar Művészeti Akadémia szerepét az interjú elején elhangzottakhoz hasonlóan a politikától eltávolítva, autonóm szervezetként képzeljük el, úgy nem hinném, hogy középtávon ördögtől való lenne az az elgondolás, hogy az NKA pályázati mechanizmusa részben vagy egészben az MMA kompetenciájába tartozzon, ám az NKA jelenlegi értékeinek megőrzésére nagyon oda kell figyelni.
hvg.hu: A pécsi Kodály Központ kapcsán már részben szóba került a kulturális decentralizáció, amely a Pécs2010 egyik fő célkitűzése is volt még a pályázati szakaszban. Ennek sikeréről igencsak megoszlanak a vélemények, de menet közben megindult a kormányzati decentralizáció: több minisztérium vidékre kerülhet, sőt, már a licit is beindult újabb kormányzati intézmények vidékre viteléről. Az ember azt gondolná, hogy nem is lehet jobb időpont arra, hogy egy pécsi kulturális államtitkár lobbizzon a kulturális államtitkárság Pécsre költöztetése mellett...
H. P.: Bár tudom, hogy a felületesen szemlélődő politikai ellenfeleimnek megvan a saját véleménye az ízlésemről, stílusomról korábbi szóvivői megnyilvánulásaim alapján, szerintem igencsak rossz politikai ízlésre és olcsó haszonszerzésre vallana, ha frissen kinevezett kulturális államtitkárként kiállnék a Széchenyi térre, és bejelenteném, hogy mostantól kezdve azért harcolok, hogy a kulturális államtitkárság Pécsre költözzön. A pécsiek körében valószínűleg még népszerűbb lennék, az ország nagyobbik része szemében azonban könnyen paprikajancsivá válhatnék. A hasonló lépéseket gondos tervezésnek kell megelőznie: egy ilyen ügyben vannak finanszírozási, szakmai és szimbolikus kérdések is. Szimbolikus szempontból a főváros-vidék egyensúly megteremtése kapcsán ez a decentralizáció mindenképpen üdvözlendő gondolat, és egy ilyen lépésből egy egész térség profitálhat gazdasági és munkahelyteremtés szempontjából. Annak, hogy Pécs esetében van-e annak realitása, hogy 2016-ban ide költözzön a kulturális államtitkárság, most, 2014 júniusában, vadonatúj államtitkárként még nem tudom megítélni; olcsó politikai blöff lenne ezt követelnem. Ha az emberi erőforrások minisztere lát fantáziát abban, hogy az óriási struktúra egyes részei vidékre kerüljenek, akkor pécsiként nagyon örülnék, ha ebben Pécs szerepet kapna.
